Két dolgot le kell szögezzek. Egyrészt, ez volt az első Super Bowl, amit élőben néztem. Másrészt sportkedvelő vagyok, a régi favorit, az európai foci továbbra is az első, az amerikainak nagy szakértője pedig nem vagyok.
Szóval a Super Bowl elég fontos sporteseménynek számít, Amerikában különösen. (Időnként szokták a ratinget meg a share-t elemezgetni az amerikai orientációjú tévés szakoldalak, de ez szerintem nem mond igazán sokat- rengetegen ülnek le a show kedvéért a készülék elé, ennyi a lényeg.) Ha mint sportot nézem, a sok megálló, szaggatottság miatt, ami remek helyet csinál a reklámoknak, azért nem az én személyes kedvencem. Elhiszem, hogy ilyenkor ki lehet menni sörért, de ki iszik meg 10-15 sört egy rövid este alatt?... Vannak kemény jelenetek, belemenések, ahogy az el is várható páncélba öltözött nagydarab fickók test-test elleni küzdelménél, igazán nagy jelenetekből viszont nem olyan jaj-de-nagyon sok van. Viszont a játék jellege miatt mégis akad sok meccsen valami váratlan fordulat, egy óriási passz, vagy a zseniális irányító által bénán eladott labda, és utóbbi ellentéte, a bravúros labdaszerzésből elért pont. Mindig van pár ember, aki bekerülhet a Super Bowl legnagyobb nyerteseit vagy veszteseit összesítő listákba. Persze ez egy borzasztó igazságtalan dolog, a Super Bowl nem egyetlen meccs az évben, hanem egy mérkőzéssorozat utolsó meccse, tehát lehet valaki nagyon szerencsétlen egy pillanatban, de előtte hónapokon át kell jól teljesítenie a sikerért. Az amerikaias igazságérzetnek, a hollywoodi filmekben ezerszer bemutatott könnyes diadalnak könnyen megfelelhető a New Orleans kicsit váratlan sikere- ez biztos ki fogja emelni ezt a Super Bowlt a többi közül.
Mert a Super Bowl azért bőven több, mint egy átlagos sportesemény. Amikor az ember az elejétől nézi a showműsort, akkor érzi csak, hogy a világon kiváltott érdeklődés ellenére a tengerentúlon nagyjából senkit nem érdekel, mit gondolnak az éjszaka a tévé előtt ülők Európában. Brutális méretű amerikai zászló előtt énekelnek a fellépők, America the beautiful és a himnusz hangzik el korrekt énekesnők előadásában, mindenki táncol, repül a konfetti és repülnek a vadászgépek is. A Super Bowlon az USA önmagát ünnepli, gyakorlatilag olyan, mint ha lenne egy téli július 4. is, egy felszabadult, laza este, amikor az ország minden csücskében ugyanaz hozza lázba az embereket. Skizofrén érzés lehet, amikor az Amerikára vágyakozva tekintő, magukat liberálisnak gondoló magyar emberek meghatódnak a nagy zászlón, de ugyanők egy magyar focimeccsen szégyenteljesnek találják a magyar zászlókat, a hazafias dalokat. Igen, ideát messze túl van az ingerküszöbön egy ilyen műsor. És azt hiszem, azt is az év viccének érezném, ha egy Bajnokok Ligája döntő után legalább annyit (vagy többet) beszélnének a legviccesebb/legrosszabb reklámokról, mint a meccsről. Ehhez képest nálunk most a csapból is folyt a hegedűs hód, meg a zöld Audi, és páran vérre menő vitát folytattak arról, melyik reklám jó és melyik ócska. Ez is része a Super Bowl csak részben sport feelingjének, meg az is, hogy a Who lép fel a szünetben. (Az öregfiúk nyomták, de azért... hát nem volt ebben már akkora erő, de sebaj.) Az európai focimeccs pályán folyó része nem átvezetés két reklámblokk között, de nem is lesz a Bajnokok Ligájának döntője összeurópai örömünnep.
És ebből most semmi értékítéletet nem kell kiérezni, az egyik ilyen, a másik meg olyan. Számomra továbbra is az elsősorban lábbal játszott verzió az igazi, de valahol megértem az amerikaiak Super Bowl-mániáját is. Ám csak értem, és nem érzem. El nem tudom képzelni, hogy ugyanúgy könnyezzek a Beautiful Americán mint odaát, és ugyanúgy a filmszerű drámát lássam benne, mint ők. És én, aki ültem esőben a lelátón a magyar bajnokság zárófordulójában, ahol 90 perc alatt dőlt el a bajnoki cím, ahol rádióra tapadva hallgatták páran a nagy vetélytárs meccsét, és együtt ugráltam a többi szurkolóval amikor a mi kedvenceink lőttek gólt, és örültem amikor a rivális meg kapott, tudom, milyen együtt átélni a sikert a csapatommal. Nem igaz, hogy nagy sportélményt csak az jelenthet, ami jó messze van. Sőt. Számomra nagy élményt az jelenthet, amihez kötődöm, amit szeretek. Becsülöm a New Orleans-t, miért ne tenném, nem kerül nekem semmibe. De semmivel sincs több közöm hozzájuk, mint a Coltshoz, a Giantshez vagy a többi amerikai csapathoz. Reklámok, Who, Queen Latifah- ez mind csak körítés. Odaát a Super Bowl olyan nagyban, mint a magyar bajnokság nálunk a maroknyi szurkoló számára. Az emberek egy közösség részének érzik magukat, ragaszkodnak hozzá, az életük része. És amennyire más az amerikai felfogás, annyira más a kedvenc sportjuk is. De alapvetően az az övék, nem az enyém- legalábbis én mindig is kívülállónak fogom érezni magam, ha nézem a tévében, ha nem.
